„Lennél inkább hal?” – filmajánló

„Lennél inkább hal?” – filmajánló

Jim Jarmusch: Paterson (2016.)

A nyári szünet első napjaiban, sokszor érezhetjük, hogy nem tudunk magunkkal, a kötelezettségek hiányában ránk szakadó szabadnapok perceivel mit kezdeni. Az embert kevés dolog viseli meg jobban, mint a semmittevés, talán azért mert mindenkiben ösztönösen megvan a vágy, hogy menjünk, csináljuk, hass, alkoss, gyarapíts.
Ez a fajta folytonos meg nem elégedés az ember sajátja, mintha tényleg valahol ez adna egy mindennapi értelmet az életünknek, hogy valamit ma is csináltam, elértem. Kicsit olyan az emberi élet, (mint egy doboz bonbon, igen) mint egy nagy lego-zás. Szeretjük megcsodálni az elkészült kis szetteket, de valójában nem ezért szeretjük, hanem alkotás folyamatáért. Pakoljuk a kockákat, és gyermeki lelkesedéssel várjuk, hogy végre kész legyen, azonban mikor odajutunk, hirtelen megelégedéssel vegyes ürességet érzünk. Hogyan tovább? Ilyenkor szétszedjük, és valami más építünk, csak hogy újra azt érezhessük, alkotunk. Mert ha alkotunk, akkor nem hiába vagyunk itt, s attól, amit alkotunk, mind kicsit mások lehetünk, mind kicsit a teremtő szerepében tetszeleghetünk, s még csak olyan messzire sem kell mennünk, hogy ezt azért tesszük, hogy hátrahagyjunk valamit, és ettől fenn maradjon a nevünk. Ez csak simán jó nekünk. (Igyekezzen mindenki erre gondolni, milyen jó neki, amikor esetleg sok a matekházi, vagy a főnök délután hatkor még azt mondja: „Légyszi ez kész legyen tegnapra…”)

Vagy „Lennél inkább hal?” – Ezzel a kérdéssel fordul felénk Jim Jarmusch új filmje, a Paterson.

paterson2

Történetünk főhőse, Paterson (Adam Driver) az azonos nevű békés kisvárosban, buszsofőrként tengeti mindennapjait, barátnőjével, Laura-val (Golshifteh Farahani – A mögöttem ülő néni fontosnak tartotta tudatni az egész teremmel, hogy: „De szép ez a lány.”- Ez egyébként tagadhatatlan, és Adam Driverrel mindketten nagyszerűen játszanak), mindezt pedig esti kutyasétáltatásokon, és sörözéseken kívül azzal színesíti, hogy, bele-bele hallgatva utasai történeteibe, s csöndesen szemlélődve, verseket ír a körülötte lévő világról, titkos kis füzetébe. Mindezzel párhuzamosan láthatjuk, Laura-t, ahogy napról-napra új elfoglaltságot keres magának, egyszer új függönyt fest, vagy country zenélni kezd, másszor annyi sütit süt, amennyit még egy nagymama sem az egész karácsonyi szezonban, azonban lelkesedése valahol mindig kicsit erőlködésnek hat. Valójában olyan, mint egy wannabe művész, de rajta keresztül érezheti a néző, hogy nem kell mindenkinek Michelangelo-nak lenni, már az is valami, ha odaadással csinálod, amit csinálsz, magadat, magadból a legtöbbet adod, és a nem az számít, hogy végül mi áll majd össze a lego kockákból, hanem az, hogy te is játszottál.

Olyan alkotásról beszélünk tehát, mely maga is mindannyiunkat alkotásra buzdít. Én egész film alatt kis, ezüst zippo öngyújtómat forgattam ujjaim között, néha lepillantva rá, ahogy egyes jelenetek fényei megcsillantak rajta, s kifele jövet azt éreztem, novellát tudnék írni róla.
Ehhez pedig nagyban hozzájárul, hogy a film, amúgy kifejezetten hangulatánál van. Lassan, nyugodtan hömpölyög előre, ráérősen kicsomagol, közben elenged néhány kellemes poént, hogy aztán olyan vendégként maradjon meg emlékezetünkben, aki nem beszélt sokat, de annál többet mondott, s egy percre sem unatkoztunk a társaságában.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on LinkedIn

Hozzászólások

Comments are closed.