Interjú Athanasius Schneider kazahsztáni püspökkel

Interjú Athanasius Schneider kazahsztáni püspökkel

Az Ösvény katolikus újság munkatársai interjút készítettek S.E.R. Dr. Athanasius Schneider ORC kazahsztáni segédpüspökkel magyarországi látogatása alkalmával, a püspök atya március 4-én elhangzott előadását követően.

A Püspök Atya miért szokott rendszeresen a római rítus rendkívüli formájában misézni?
Nem mondanám, hogy főleg a régi rítus szerint misézek, mert az új szerint is szoktam. Az én egyházmegyémben mind a két formában szoktam misézni. XVI. Benedek pápánk megengedte, sőt biztatta és buzdította is a papságot a régi rítus használatára, így hát én ezért teszem ezt. Nagyon szép kifejezéssel élt, és ezt szeretném most idézni: „Ami szent volt a megelőző generációk számára, az még most is szent, számunkra is.” Azt is mondta, hogy ez a fajta régi rítus az Egyház kincse… Hogyha ez kincs, akkor teljesen természetesen mutatjuk be így a szentmisét!
Amikor én ebben a rítusban mutatom be a szentmisét, akkor nagyon mélyen megérint, és közelről érzem azt, hogy mennyire kapcsolatban vagyok az elődökkel, a kétezer éves Egyház tagjaival, a pásztorokkal, a főpásztorokkal, ilyenkor sokkal közelebb érzem magam hozzájuk.
Képzeljük csak el, hogy Viennai Szent János, Loyolai Szent Ignác, Assisi Szent Ferenc szóról szóra tökéletesen ugyanazokat a szavakat ejtette ki ebben a régi rítusban. Nagy spirituális segítséget tapasztaltak meg ők ennek a rítusnak a keretében. A szüleim, a nagyszüleim, a dédszüleim és a többi ősöm, szó szerint ezen a rítuson vettek részt, és ilyenkor hozzájuk is közel érzem magam.
Az összes püspök a II. Vatikáni Zsinat során a régi rítus szerint mutatta be a szentmisét.
Nagy spirituális segítséget jelent ez a hagyományos forma, és az egész világon, a fiatalok körében is egyértelműen tapasztalom, hogy mennyire erős hatással van rájuk.
Milyen kereszténynek lenni Kazahsztánban, milyen a hitélet?
Kis bárányokból álló nyáj, én úgy látom őket. A kazahsztáni lakosságnak mintegy 0,8 százaléka katolikus. A közösségünk nagyon kicsi és nagyon szétszórt. Gyakran materiális, anyagi természetű problémákkal kell megküzdeni, a nagy távolságokat le kell győzni, nagyon rosszak az időjárási körülmények, sokat havazik, hideg van, rosszak az utak. Az is probléma, hogy nincs elegendő pap arrafelé, illetve, hogy kevés olyan család van, akik teljesen katolikusok. Mert a kommunizmus megtette a hatását, ennek a nyomait fel lehet fedezni a mai családokon.
Öt évvel ezelőtt a katolikusok többsége németajkú volt Kazahsztánban. Most már szinte mindegyik visszatért Németországba. Annak idején ezek a német családok teljesen katolikus családok voltak, és nagyon erős hittel rendelkeztek. Szentpéterváron vannak lengyel katolikusok, akik már több generáció óta ott élnek.
Vannak családok, akiknek fele megtért, másik fele még nem. Nagyjából ez az általános helyzet nálunk Kazahsztánban. Ugyan kevesen vagyunk, de nagyon mély hitűek a családjaink, illetve a közösségünk, és nagyon nagy tisztelet az Eucharisztia iránt.
Hogyan tudnak a muzulmánok és a keresztények együtt élni?
Istennek hála békében és harmóniában tudunk együtt élni Kazahsztánban. Ez abból következik, hogy a több évtizedes kommunista diktatúra alatt az összes vallást erősen elnyomták. Annak is köszönhető ez a béke és a harmónia a vallások között, hogy a jelenlegi orosz kormány politikája ezt erősíti, és tesznek is ezért.
Kérjük Püspök Atyát, hogy adjon három tanácsot a mai fiataloknak, hogyan maradjanak, hogyan legyenek keresztények a mai világban!
Először is, ismernetek kell a hiteteket. Nagyon jól kell ismerni a katekizmust!
Azután szeressétek a hiteteket! Személyes kapcsolatot kell ápolni Jézus Krisztussal! Jézus nem egyszerűen egy elképzelés, egy idea, hanem egy Személy, akivel közvetlenül kapcsolatba lehet kerülni.
És nagyon fontos, hogy ne féljetek megvallani a hiteteket, hanem legyetek bátrak. Krisztus vidám, örömteli katonái legyetek.
Milyen problémákat lát Püspök Atya az Egyházon belül és kívül?
Az Egyházon belül, különösen a nyugati keresztény Egyházon belül a hitnek a mély válságát látom. Itt konkrétan a relativizmus jelenségére gondolok, ami a tanításban érhető tetten. Nagyon veszélyes, ha kétségbe vonjuk azt, hogy Jézus Krisztus az egyetlen megváltó és az egyetlen igazságnak a letéteményese, nem csak egy a sok közül. Minden emberi lénynek el kell fogadnia Jézus Krisztust mint megváltóját, mint a saját életének a megváltóját, ez a jézusi tanítás lényege. Ezt látom a legnagyobb veszélynek az Egyházon belül, hogy azt vonják kétségbe, hogy Jézus Krisztus az egyetlen igazság.
Más vallások nem Isten akarata! Ő csupán megengedte a más vallásokat. Természetesen az egyén más vallásokban üdvözülhet, de ezt mi nem tudhatjuk, hogyan lehetséges. Ezt egyedül Isten tudja. Automatikusan nem üdvözülhetnek, de még mi, katolikusok sem. Meg kell térnünk, és Isten parancsai szerint kell élnünk ahhoz, hogy a mennybe juthassunk.
A másik nagyon mély válság az Eucharisztiával kapcsolatos. Nem elég mély tisztelet övezi a Szentostyában jelen lévő Jézus Krisztust. Itt konkrétan a kézben való áldozásra gondolok. Nagyon siralmas az, hogy mennyire banalizálják a legszentebb dolgokat.
Jelenleg az Egyházon belül másik veszély, az úgynevezett antropocentrizmus, az emberközpontúság. Ez azzal jár, hogy Jézust félreállítják, félreteszik, az emberi személy, a pap saját személye viszont a középpontba kerül. Ez nagyon szomorú. Ez nem az apostolok evangéliuma szerint való. Az antropocentrizmus másik veszélye, hogy elfelejtjük a mennyet, az örökkévalóságot.
Leginkább az átmeneti, az időleges, a természetes dolgokra koncentrálunk. Ez közvetlenül ellentmond Jézus Krisztus szellemének, az Evangélium szellemének. Krisztus azért jött a mennyből a földre, hogy bennünket a földről felfelé vezessen. Ez az új, veszélyes tendencia nem a Menny Országát valósítja meg, hanem a földi országot építi. Jézus nem azért jött, hogy földi királyságot építsen itt, hanem a Mennyei Királyságot, már itt a földön is. A Kegyelem Királyságát akarta felépíteni. A természetfölöttit akarta felépíteni. Az a nagy veszély fenyeget ma, hogy elfelejtjük, vagy legalábbis alulbecsüljük a természetfölöttinek a jelentőségét.
Ebből a kiút az, hogy magunkat is és az Egyházat is, ismét Krisztus felé kell fordítanunk. A teológiánkban, az elméletben, a lelkipásztori munkánkban, a liturgiánkban is, mindennek Krisztusra kell mutatnia ismét.
A végén még egy személyes kérdést szeretnénk feltenni a Püspök Atyának: Hogyan szólította a Jóisten erre a pályára?
Ez egy misztérium. Minden hivatás misztérium.
A Szovjetunióban éltünk a családommal, Észtországban – akkor tagköztársaság volt – és egy nagyon jó katolikus plébánosunk volt. Emlékszem, hogy 10-11 éves kisfiú voltam, és teljesen megérintett engem ez a pap, a belőle áradó szentség. 100 kilométert kellett autóznunk a templomig, a családom, szüleim és a négy gyermek, mindannyian részt vettünk a szentmisén.
A szentmise után egy kis ösvényen átmentünk a plébániára a plébánoshoz, én voltam a legkisebb, Édesanyám vezetett engem leghátul. Akkor nem gondoltam arra, hogy pap leszek valaha is, de nagyon mély benyomást tett rám a plébánosunk kisugárzása.
És akkor megálltam, és feltettem Édesanyámnak egy kérdést, csak puszta kíváncsiságból: „Anya, hogy lehet valakiből pap?” Édesanyám is megállt, és azt mondta nekem: „Ahhoz, hogy valaki pap lehessen, arra van szükség, hogy az Isten hívja őt.” De én csak egy 10 éves kisfiú voltam akkor, és nem értettem ezt a választ. A gyermekes fantáziámmal akkor arra gondoltam, hogy biztos a mennyországból jön valamilyen hang, és azt meghallom a fülemmel. Azonban nem jött semmilyen hang a mennyből, amit meghallhattam volna, és aztán soha többé nem beszéltem senkivel arról, hogyan lehet valakiből pap, de ez a rövid párbeszéd annyira él bennem a mai napig, hogy még ma is vissza tudnék menni Észtországba, és pontosan vissza tudnék állni arra a helyre, ahol ez a párbeszéd megtörtént. Még most is nagyon élénken él bennem ez a hely. Amikor visszamentünk Németországba, tizenkét és fél éves voltam, elkezdtem ministrálni a szentmiséken. A Szovjetunióban ugyanis tilos volt ministrálni, annak idején csak a felnőttek ministrálhattak. Amikor elkezd

Athanasius Schneider címere

tem ministrálni, akkor a lelkemben éreztem, hogy pap akarok lenni. Egy alkalommal, ministrálás közben élénken megjelent előttem – nem mint látomás, hanem csak a memóriámban – a néhai észtországi plébánosunk. Azóta kétségem sem volt afelől, hogy mi az én hívatásom.

Ha Isten még egy életet adna nekem, most is a papi hivatást választanám. A papi hivatást, nem a püspökit. Nem választanám sose ezt a püspöki élethelyzetet.
Köszönjük a Püspök Atyának, hogy válaszolt a kérdéseinkre! Laudetur Jesus Christus!
In aeternum. Amen.
Az interjú megvalósulásáért köszönetünket fejezzük ki Fülep Dánielnek, a John Henry Newman Közösségi Felsőoktatási Képzési Központ igazgatójának és Osvai Péternek, az interjú tolmácsának. ■
Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on LinkedIn

Hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.