Időről Időre – filmajánló

Időről Időre – filmajánló

„…itt van az idő / Hogy lépjél. Ha egy tánc az élet, hát éljél!”

“A túlzott feltűnés, eltűnés.” – még ha nem is teljesen értek egyet ezzel a kijelentéssel, azért azt jól kifejezi, amire gondolok, amit mondani szeretnék, ezt pedig valami olyasmi, hogy azok a dolgok, amikből túl sokat kapunk, értéküket, súlyukat, lényegüket vesztik a szemünkben, ugyanezt teszi a pornó a szexxel, vagy a vérengzős horror a szenvedéssel, és előfordulhat, hogy nem csak filmen, de a valóéletben is. Nagyszerű példa erre az 1996-os, első Függetlenség napja film, ahol az ufók felrobbantották a Fehér házat, és az emberek kivoltak tőle, 2016-ra a nézők ingerküszöbe annyira kitolódott, hogy a második részben már Ázsiát kellett rádobni Európára, és még arra is azt mondtuk, hogy ez gyenge volt.

De talán pont ilyen túltöltött élmények kellenek ahhoz, hogy ráébresszenek minket arra, hogy a dolgok valódi értéke azok limitáltságában, végletességében, múlandóságában rejlik, és ez által értékelni tudjuk őket, amíg tartanak, velünk vannak.

Ezzel foglalkozik mostani filmünk is, a 2013-as Időről Időre.

A történet szerint, mikor betölti 21. életévét, főhősünkkel, Tim Lake-kel (Domhnall Gleeson) apja (Bill Nighy) tudatja, hogy családjuk férfi tagjai saját életükön belül képesek az időutazásra, ez pedig, lássuk be, igen hasznos képesség, mind karrier, mind hölgyek terén (Margot Robbie, Rachel McAdams).

idotlen-idokig2

Az időutazós filmek a mértéktartás hiányában gyakran összerogynak a történetbeli csavar oltárán egymásra halmozott paradoxonok és logikai bakik súlya alatt, melyektől gyakran kedvenceink sem mentesek (persze az elvetemült rajongók szeretik minden áron megvédeni rajongásuk tárgyát, s ilyenkor nem átallnak előhúzni a jól bevett mondást, hogy „..azért nem tetszik, mert nem értetted”, holott pont az a baj, hogy jobban értjük mint maguk a készítők), emiatt pedig megértem, hogy ha valaki számára riasztóan hat, amikor ilyen filmet ajánlunk. Na, az ilyen olvasókkal örömmel tudatom, hogy az Időről Időre egyáltalán nem bonyolítja túl a témát, és pont ezen egyszerűségben rejlik, hogy sikeresen átmegy a vizsgán.

A film számára ez csak egy eszköz, és itt kanyarodnék vissza a bevezető témájához, mert főhősünket pont az ölébe hullott végtelen idő tanítja meg annak valódi értékére, hogy az élet túl rövid, hogy ne élvezzük ki, hogy ha rajtunk múlik, ne legyen olyan szürke a hétköznap, próbáljuk minden emberben, helyzetben, időben megtalálni az apró örömöket, értékeket, akkor is ha éppen egy unalmas tanórán, vagy értekezleten ülünk, akkor is ha a városon át elázunk az esőben és ebéd gyanánt csak egy 200 forintos pizza fér bele.

Legtöbbünknek sajnos valóban nincs ideje, hogy nagyon lazítgasson, és éljen bele a világba, hát módszert kell váltani, és valami gyermeki lelkesedéssel fordulni, a nap minden előttünk álló perce elé, még ha ez nehezen is megy. Közhely, de még sosem ábrázolták ilyen szórakoztatóan kellemes köntösben, ilyen könnyeden, és látván a sok megfáradt, unott arcot magunk körül, annál relevánsabb.

A színészeket nem dicsérném túl, mert hozzák, amit kell, de valahogy mindenki magát játssza, amitől persze nagyon természetes, és szórakoztató őket nézni, de inkább a castingosnak adnék egy pacsit.

Mindent összevetve, azt mondanám ez egy igazi kis gyöngyszem, amit kis túlzással talán mindenkinek jó szívvel ajánlanék, mert akinek megtetszik az biztos, újra előveszi, időről időre.

u.i.: Könyörgöm, senki ne ítéljen a poszter alapján, mert az tényleg szörnyű, szerény véleményem szerint.

 

 

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on LinkedIn

Hozzászólások

Comments are closed.