E jelben győzni fogsz

E jelben győzni fogsz

Kétezer éves története során az egyház számára mindig, de az utóbbi évtizedekben kifejezetten is kulcskérdés volt, s kulcskérdés mai is, tud-e időről időre megújulni, tartani a lépést a “világgal”, vagy legalábbis tud-e folyamatosan zárkózni hozzá. Talán van sok formaság, melyek mára meghaladottakká vagy avíttakká váltak, sokat közülük bizony jó lenne újabbakra cserélni, de van egy, amit nem lehet se lecserélni, se elfelejteni, se ignorálni. Csak ragaszkodni lehet hozzá.

In hoc signo vinces
In hoc signo vinces

In hoc signo vinces, azaz e jelben győzni fogsz. A közismert történet szerint Nagy Konstantin császár (akkor még csak társcsászár) a milvius hídi csata (312.) előtt csodálatos jelenést látott: egy Krisztus-monogram (elterjedt az a nézet is, hogy kereszt) jelent meg neki, és az idézett mondatot hallotta. Utána persze annak rendje s módja szerint megnyerte a csatát, életének ez a momentuma azonban meghatározóvá vált, mivel hatására megtért (bár “biztosra ment”, ezért csak a halálos ágyon vette fel a bűneltörlő hatású keresztséget), a csatát követő évben pedig a milánói ediktumban engedélyezte a keresztény vallás gyakorlását a Római Birodalomban.

Persze a keresztényüldözések ideje nem járt le ezzel végleg, csak egy időre tűzszüneti időszak állt be. Aztán kezdődött elölről, s láthatjuk, napjainkban is tart. Egy kutatás szerint ma hat percenként hal meg egy keresztény a hitéért. (Facebook-posztunk a témában.) Ez persze csak egy része az egyházat a XXI. században érő megpróbáltatásoknak. Ami egy átlagos európai katolikust – hadd legyek konkrétabb: Téged – érint, az nem a közvetlen erőszak vagy életveszély (egyelőre legalábbis…), sokkal inkább egy fajta burkolt, kulturális támadás.

Korában írtam róla itt, és a nyomtatott kiadásban is megjelent a cikk, amely az európai templomok pusztulásáról szól. Ha konkrét tényeket akarunk: Franciaországban az elmúlt években több mint 2800 templomot romboltak le, mert nem volt gazdaságos, nem volt kihasznált, nem volt fontos… A kontinens más (,művészetkedvelőbb?) részein könyvtárakká alakították át sokukat, de van, amiből gördeszkás pálya lett, van, amiből bordélyház… (Ha utánaolvasnál: Kő kövön nem marad – Tóth Márton írása) Apropó templomok: talán számunkra még érdekesebb lehet, hogy Kelet-Közép-Európában mi a helyzet ilyen téren. Endrédy Balázs főszerkesztőnk nem olyan régen járt Csehországban, és épp e témával kapcsolatban osztotta meg gondolatai és tapasztalatait. Nem véletlen: a cseheknél sem rózsás a helyzet; templomba járni, vagy akár csak templomban járni, turistaként, már-már kuriózum. Balázs írása: Templomban imádkozni? Az lehetetlen!

Mondhatnánk – A tizedes meg a többiek klasszikusa után szabadon – “Az ateisták már a spájzban vannak.” E mellett nem mehetünk el szó nélkül a mellett sem, hogy kifejezetten hívő, sőt egyenesen fanatikus vallási meggyőződésű muszlim testvéreink szintén nem kedvelik vallási szimbólumaink széles körű használatát. Konkretizálva: egy nyilvános helyen felállított kereszt látványa például kimondottan jobban tud rájuk hatást gyakorolni, mint a látványába beleunt, álmoskás keresztényekbe. És persze, hogy mindezt nem csak úgy hasra ütés szerűen mondom, erről is írtam már korábban: az ausztriai hegyi kereszteket, úgynevezett Gipfelkreuzokat rongálták meg a tavalyi évben egyszerűen kereszt mivoltuk miatt. (Részletek: Dőlnek a keresztek)

E cikk megírásának apropóját pedig egy szintén ausztriai, alapvetően azonban pozitív hír szolgáltatta.

Az osztály- és a tárgyalótermekben kifüggesztett keresztek a helyükön maradnak.

Ezt Sebastian Kurz osztrák külügy- és integrációs miniszter jelentette ki a minap, egy szociáldemokrata államtitkár szavaira reagálva. Az államtitkár az Ausztriában készülő integrációs törvény tervezete alapján kérdőjelezte meg, hogy az iskolákban a és bíróságokon kereszteket helyezzenek el. Maga a vita egyébként egy, a kereszténység helyzetétől teljesen független témában robbant ki, az arcot eltakaró muszlim viselet, a burka betiltásáról szóló szabályozás miatt.

A történethez, illetve a törvénytervezethez még mindenképpen hozzátartozik, hogy az osztály- és tárgyalótermekben a kereszteket garantáló, néppárti politikus által szorgalmazott intézkedés azonban szabályozná azt is, hogy

a tanároknak, a jogászoknak, az ügyvédeknek és a rendőröknek „világnézeti és vallási szimbólumoktól” mentesen kell megjelenniük.

A vita még közel sincs lefutva, sőt egyre többen kezdik el hallatni a hangjukat. Van például olyan bíró, aki jelezte, számára összeegyeztethetetlen, hogy az állam és a semlegesség nevében beszéljen, és közben kereszt legyen előtte. Jelen állás szerint azokban az iskolákban, ahol többségben keresztény vallású gyerekek járnak, lehet kereszt az osztálytermekben. Ha a gyerekek kevesebb mint fele keresztény, az iskola dönthet a kérdésről. Az általános iskolákban mindezt tartományonként szabályozhatják, ezért előfordulhat, hogy a keresztény gyerekek arányától teljesen függetlenül is lehet kereszt a teremben.

No persze az egy érdekes kérdés, hogy egy iskolában, ahol híre-hamva, de még képviselője sincs a kereszténységnek és tulajdonképpen a kereszteket, feszületeket csak a tradíció vagy még inkább az emberi lustaság, nemtörődömség tartja fent a falon, mit változtatna a helyzeten, ha egyszer csak már nem lennének ott azok a keresztek, feszületek. Nesze semmi, fogd meg jól.

Úgy gondolom, elsősorban ez a most még csak közvetve veszélyeztetett keresztény közösségekre, iskolákra nézve bír igazán nagy jelentőséggel. A templomok pusztulásáról szóló írásomat azzal zártam, jó, hogy vannak még templomaink, ahol meg tudjuk kongatni a vészharangot. Papagáj szerepbe kényszerülök. Vannak templomaink – tárjuk szélesre a kapuikat! (vö. Templomban imádkozni? Az lehetetlen!) Talán észre sem vesszük, talán már bele is untunk, de keresztek vannak az osztálytermeinkben, és keresztek vannak az otthonainkban, és keresztek vannak a templomok tornyain, és keresztek vannak a falu határában, és keresztek vannak a templomainkban. Nem véletlenül!

A minap volt szerencsém interjút készíteni Náray-Szabó Gábor kémikusprofesszorral, akit a Magyar Tudományos Akadémia tagjaként, a Professzorok Batthyány Körének elnökeként, de mindenekelőtt hívő katolikusként a hit és a tudomány kapcsolatáról kérdeztem (és amely beszélgetés legérdekesebb részei majd a nyári számban lesznek olvashatóak). Szóba került, hogy bizony nagy feladat az egyház számára folyton változni, alkalmazkodni, fejlődni, tartani a lépést a világgal, vagy legalábbis időről időre fölzárkózni hozzá. Arra a kérdésemre, hogy egy püspöki pásztorbot 2017-ben mégis hogyan tudná ugyanazt a jelentéstartalmat hordozni, mint mikor kialakult ez a mára sérthetetlen tradícióvá avanzsált liturgikus gyakorlat, megjegyezte, hogy bár valóban fontos a megújulás, de nem biztos, hogy rögtön GPS-re kell váltani. A hagyomány, úgy gondolom, akkor kell, hogy igazán fontos legyen számunkra, ha valós értéket hordoz.

Van egy jel, mely tulajdonképpen Krisztus kereszthalála óta jelképként funkcionál, hiszen bár nem természeti eredetű, korokon átívelő jelentéstartalommal bír. És ez a kereszt.

Nem lehet kérdés, mit jelent egy keresztény ember számára, számunkra, számodra, számomra. Méltán sokan méltán sokat írtak jelentőségéről – én most nem fogok. A lényeget úgyis tudjuk. Benne van az Halál, a Feltámadás és a Megváltás által az Örök Élet. Olyan dolgok, amik, azt hiszem, mindannyiunknak fontosak. Mert ez nem csak hagyomány, hanem érték is.

E jelben győzni fogsz.

 

 

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on LinkedIn

Hozzászólások

Comments are closed.