Csontvázak a szekrényben

Csontvázak a szekrényben

Van annak egy bája, amikor az ember elmaradó utolsó két tanórája helyett elmegy a Puskin moziba, és az elbóbiskoló nyugdíjasok között megnéz egy filmet, főleg ha azt a filmet a Cannes-i zsűri dicsérte meg egy nagydíjjal. Xavier Dolan: Ez csak a világ vége.

Az angol nyelvben találunk egy nagyon találó kifejezést, ami majdhogynem egy mondatban összefoglalja mindazt, amit erről a filmről tudnunk kell: „Every family has a skeleton in the cupboard.”

Anélkül, hogy a nyelvészprofesszor szerepében tetszelegnék, ez valami olyasmit jelent, hogy mindannyiunknak megvan a rejtegetni valója (egész pontosan csontvázak vannak a szekrényünkben), nem úgy van, ahogy azt az oviban elképzeljük, hogy bezzeg Petinél még este tízkor is megy a tévémaci, meg mellé egy bögre kakaó, nekem meg a világ legszigorúbb apukája jutott, nem!  Biztos, hogy néha ott is elcsattan egy-két nevelő célzatú pofon, és Peti aznap nyolckor ágyban találja magát.

Xavier Dolan filmjében nem hullanak ki a halottak a kétajtós szekrényből, de azért újra és újra emlékezetnek minket, hogy bizony ott lógnak két ing között megbújva. De vajon így jobb nekünk?

 

louis

Louis tizenkét év után hazatér családjához, egy kellemes kis ebédre, hogy elmondja, halálos beteg. Történetünk ezzel a könnyed felhanggal nyit, és az ember már itt érzi, hogy ezt a filmet nem a térdét csapkodva fogja végig nézni – és jól érzi.

Valamikor régebben, egy családi vendégség után apám vezetett hazafelé, és két sávváltás között félig hátrafordulva megdicsért minket, hogy jól van, rendesen viselkedtünk, mire a következő választ kapta: „Te is szépen mosolyogtál.”

Ezzel próbálkoznak szereplőink is, de az évek alatt felgyülemlett feszültség, harag, szinte már gyűlölet köztük, erőt vesz rajtuk, és előbb vagy utóbb megrepeszti az álarcokat.

Teljesen eltérő gondolkodású, stílusú, és egymást csak a családi kötelék miatt elfogadni próbáló, de szeretni képtelen embereket ültetett itt egy asztal köré a sors, de a csontváz csak nem akar kiugrani a szekrényből. A filmben során ugyan is csak nagyon kényelmetlen hangulattal találkozhatunk, annak konkrét kiváltó oka felől csak találgathatunk. Ez nem feltétlenül probléma, mert a film nem erre koncentrál, sokkal inkább azt mutatja be, hogy mit tesz az ember a környezetével, akár a szeretteivel is, ha a lelkét, ki nem mondott, fel nem dolgozott sérelem, féltékenység vagy bűntudat, mérgezi. Legjobban az erősödő hányingerhez tudnám ezt hasonlítani, akkor múlik el, ha túl vagyunk rajta, addig csak egyre rosszabb lesz.

Talán mindenkivel előfordult már, hogy egy vitában rég veszített, és ezt maga is felismerte már, de csak azért is vitatkozott tovább, nehogy gyengének tűnjön. Ez a helyzet is pont ilyen, szereplőink tartják magukat egy szerephez amit véleményük megkövetel, mindaddig, amíg egyikük össze nem roppantja a másikat, de saját büszkeségüket átlépve engedni talán még nagyobb erőt kívánna.

 

ez-csak

Érezhetjük, hogy ez nem egy olyan film, ami sok helyszínnel vagy akciódús jelenetekkel operálna, sőt tulajdonképpen egyik jelenetben sem történik több annál, hogy valakik beszélgetnek, egy szobában, erkélyen vagy autóban. Ez nem is meglepő, ha tudjuk, hogy a kanadai rendező, Jean-Luc Lagarce azonos című színművét adaptálta vászonra, olyan francia színészekkel, akikről magabiztosan kijelenthetjük, hogy már kinőtték Franciaországot, és itt is bebizonyítják, hogy okkal.  Vincent Cassel és Marion Cotilliard tökéletesen hozzák az agresszív férjet és az árnyékában visszahúzódó, csendes feleséget még akkor is, ha figuráik talán a szükségesnél kevésbé árnyaltak. A sokszor egyszerre gyerekes, mégis valahol magabiztosságot sugárzó anya szerepére itt van nekünk Nathalie Baye, míg a természet vadvirága módjára viselkedő kishúg megformálása, az utóbbi években egyre jobban magára találó Léa Seydoux-nak jutott. Mindennek a közepén áll Gespard Ulliel, Louis szerepében, és bár a jelenetek többségében nyugodt arcot kell vágnia, hol a vidámabb, hol a komorabb érzelmek felé elmozdulva, játéka egy percre sem tűnik kevésnek vagy soknak, olyan, amilyennek lennie kell, természetes. Színészeinknek pedig van is lehetőségük, tehetségük kamatoztatására, mivel a rendező úr a film jó részében közelikkel dolgozik, ezzel is éreztetve szereplőink befelé fordulását. Mindazonáltal, a Cannes-i zsűri által dicsért látványvilágot egy-két emlékezetesebb képen kívül nem találtam kifejezetten egyedinek, és az egyébként hatásos betétdalokat felvonultató jelenetek is néha túl arcba, vagy ez esetben inkább fülbetolakodónak bizonyultak számomra, de ezek tagadhatatlanul luxusproblémák.

Mindent összevetve, én azokhoz csatlakoznék, akik elégedetten esetleg megérintve álltak fel a székükből a film után, azonban biztos lesznek olyanok, akik számára nehezen vagy egyáltalán nem lesz befogadható, és valahol őket sem lehet hibáztatni, hiszen ez nem egy a hagyományos módon szórakoztató film, ez csak a világ vége.

plakat_29

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on LinkedIn

Hozzászólások

Comments are closed.