„Az ima nagyon sokat segített” – Tanúságtétel a papi hivatásról

„Az ima nagyon sokat segített” – Tanúságtétel a papi hivatásról

Lőw Gergőt kérdeztük papi hivatásának felismeréséről.

Milyen volt a gyerekkorod és a családi környezeted? Hova jártál iskolába?
Egy szerető, vallásos családba születhettem. Négyen vagyunk testvérek. Édesapám biológus, édesanyám pedagógus. Zuglói vagyok, a Bosnyák téri Páduai Szent Antal Plébániához tartozom. A közeli Liszt Ferenc zenetagozatos iskolában kezdtem meg a tanulást. Nagyon hálás vagyok azért a zenei képzésért, amit ott kaptam. A szüleim fontosnak tartották az iskola mellett a különórákat is. 5 évig zongoráztam. Edzésekre is jártam, de valahogy egyik sportot sem éreztem igazán a magaménak, így viszont rengeteget kipróbáltam. Szertornáztam, öttusáztam, teniszeztem, néptáncoltam, eveztem, még vívtam is. Hatodik osztálytól a Szent Gellértbe jártam, utána pedig a Szent Imre Gimnáziumban töltöttem el négy szép évet. Ekkor már gitároztam, és alapítottunk egy rockegyüttest is. Szóval mozgalmas gyerekkorom volt.
Hogyan fogalmazódott meg benned a papi hivatás gondolata?

Ez számomra a ministráláshoz kötődik. Egyik alkalommal felálltunk sorban az egyetemes könyörgésekhez, olyan 10.-es lehettem, és épp rám jutott az, hogy „Kérünk, Urunk, ébressz papi hivatásokat!”. Ez a néhány szó engem ott, akkor szíven ütött. Egyből az a gondolat futott át a fejemen, hogy lehet, hogy én pap leszek.

Mennyire volt nehéz meghozni a döntést?
Eléggé. Először nagyon nem tetszett a gondolat. Unalmasnak képzeltem el a papságot. Folyton misézni kell, meg hosszú és vontatott dolgokat csinálni. Ezt gondoltam. Igazság szerint csak a gimnázium utolsó félévében kezdtem el komolyabban morfondírozni azon, hogy talán tényleg pap szeretnék lenni. Nagyon jó barátságba kerültem az egyik káplánunkkal – azóta is ő a lelkivezetőm –, és egyre több időt töltöttem a plébániai programokkal. A hittanos táborokba vezetőként mentem, ministránsvezető lettem, a gitáros énekkarban is egyre több szerepet vállaltam. Rájöttem, mekkora értéke van egy plébániai közösségnek.
Közben a Műszaki Egyetem Építőmérnöki Karára kezdtem el járni. Érdekelt a matematika, fizika, de egyre inkább azt tapasztaltam, hogy igazán a plébánián érzem magam a helyemen, az ottani dolgok foglalkoztatnak. Felfedeztem, hogy a szentmise milyen jól van felépítve. Érdekelni kezdtek a szentek történetei. Főleg egy könyv volt rám nagy hatással, amit Don Boscóról olvastam. Egyre erősebb hívást éreztem, hogy én is teljesen másokért dolgozzam, és hogy segítsek másoknak az evangélium szerint élni.
De valahogy mindezt nehéz volt kimondani. Nem könnyű előállni azzal, hogy „pap akarok lenni”.

Még magamnak se volt könnyű bevallani. És mit fognak szólni mások? Mit fognak szólni a barátaim?

Állandóan ez járt a fejemben. Amikor viszont meghoztam a döntést, nagyon nagy szabadságot éreztem. Rájöttem, hogy nem függök attól, hogy mások mit gondolnak. Jézus az, aki a kezében tartja az életemet. Ő nagyon jól ismer, és tudja milyen adottságokkal rendelkezem.
Az ima nagyon sokat segített. Én is sokat imádkoztam, de biztos vagyok benne, hogy az is rengeteget számított, hogy mások imádkoztak értem, és hogy sokan imádkoznak a papi hivatásokért. Annyira azt éreztem, hogy volt egy ilyen hátszelem.
Milyen jeleket tapasztaltál meg, amelyek azt mutatják, hogy jól döntöttél (vagy korábban, hogy erre az útra hív Isten)?
Óh, nagyon sokat. Például egyszer az egyik ministráns fiú a csoportomból, akiket vezettem, mondta egy teljesen váratlan pillanatban, hogy szerinte jó pap lennék. Pedig nem is járt sokat a gyűlésekre. De több helyről is kaptam olyan visszajelzéseket, hogy foglalkozhatnék lelki dolgokkal.

Ami nekem most a legmeghatározóbb, hogy nagyon sok örömömet lelem a kispapi létben. A tanulásban is – nagyon érdekel a teológia. És úgy érzem, egyre inkább magamra találok. Például mindig is szerettem mélyebb témákról beszélgetni emberekkel, ez is mostanában a helyére kerül.

Mi az, ami vonz téged a papságban?
Elsősorban a másokért való imádság. Annyi helyzet van, amiben az ember tevőlegesen nem tud segíteni. Akár a legegyszerűbbek is, mint hogy két ember szeresse egymást, vagy egy csoport megtalálja a közös hangot, vagy valaki be tudjon illeszkedni az osztályába. De ott vannak a sokkal nehezebb dolgok is, mint a válás vagy egy szerettünknek a halála. Én azt tapasztalom, hogy szükség van papokra, akik egyszerűen velünk élik a mindennapjainkat, és Isten áldását közvetítik felénk. Ezt nagyon szívesen csinálnám.

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on LinkedIn

Hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.