Abortusztilalom: a lengyel eset tanulságai

Abortusztilalom: a lengyel eset tanulságai

„Most akkor az anya gyáva gyilkos, vagy a körülmények áldozata?” – lehet olvasni a felvetést különböző blogfelületeken. És nem véletlenül. Könnyű ugyanis sarkosan beszélni az abortuszról, amikor mozgalmak csapnak össze ügyében. A klinikákat mészárszéknek, az ítélkező egyházat pedig képmutatónak állítják be.

Ezek az indulatok nemrég különösen elszabadultak – nem csupán Trump abortuszt érintő intézkedése miatt, hanem még korábban – a lengyel püspöki kar kezdeményezése nyomán, amikor realitássá vált a teljes abortusztilalom kérdése Lengyelországban. A kormányfő, Beata Szydło és a konzervatív kormánypárt első embere, Jaroslaw Kaczyński is kiállt a püspöki kar abortuszellenes felhívása mellett, és úgy tűnt, hogy egy ilyen törvénymódosítás könnyedén átmehet a Szejmen. Mivel az életvédő egyesületeknek komoly kultúrája van a lengyeleknél, így a társadalom oldaláról is volt támogatottsága az abortusztilalomnak.
Ráadásul a közhangulatot egészen felborzolta ekkoriban egy szomorú eset. 2016 tavaszán a varsói Szent Család Kórházban, egy Down-kóros gyermeket abortáltak a terhesség 24. hetében, a beavatkozás után pedig a gyermek egy órán keresztül sírt – egészen a haláláig. A történések felháborították a lakosság egy részét, a mozgalmi hevület politikai tevékenységbe csapott át, és elindult az aláírásgyűjtés az ügyben.
Az abortusztilalmat célzó konzervatív kezdeményezés, az ’Abortusz stop’ végül 450 ezer aláírást kapott, míg annak liberális alternatívája, a ’Mentsük meg a nőket’ nagyjából feleennyit. A vita pedig nem maradt a parlament falai között: fekete ruhás nők gyülekeztek az utcákon a jogaikért, miközben az életvédők fehérbe öltöztek.

A fekete-fehér, politikai ideológiákba öltözött adok-kapok pedig végérvényesen eltakarta az érintetteket. Mert az abortusz nem a sokat hangoztatott pro-life vagy pro-choice kérdése, hanem egyedi sorsokról szól: a születendő gyermekéről és az anyáéról.

Szabad döntenünk az anya helyett?
Weronika például 18 évesen teherbe esett, s nincs kilátása arra, hogy egyedül felnevelje gyermekét. Vagy abortuszt végeztet (annak minden kockázatával és lelki következményével), vagy pedig megszüli a gyermeket és örökbe adja. Ha viszont vállalja a gyermek kihordását, azzal kivívhatja egyesek ítéletét, esetleg a munkahelye bánhatja, de még, ha személyes hátránya nem is származik belőle, akkor sem biztos, hogy gyermeke jó kezekbe kerül. A szerző álláspontja szerint az örökbefogadás mindenképpen jobb opció, mint a halál, de akármelyik döntést támogatjuk a kettő közül, mit segítünk Weronikának, ha az abortusz törvényi tiltásáról vagy engedélyezéséről vitázunk?
A lengyel törvény értelmében csak nemi erőszak, illetve az anya és a magzat veszélyeztetettsége esetén engedélyezett az abortusz. Ha további szigorításként teljesen betiltjuk, annak a természetes következménye (a magzatok nagyobb arányú megtartása mellett) az illegális abortuszok számának növekedése, ami rendszerint megnöveli a beavatkozás egészségügyi kockázatát és a költségeket. Egy szomorú döntést és sorsot tetézzünk azzal, hogy adott esetben egy illegális abortusz során elveszti a nemzőképességét, miközben kifizet egy fél vagyont?
De fordítsuk meg a helyzetet! Mi történik, ha éppen liberalizáljuk az abortuszt? Ebben az esetben, még ha – morális meggyőződésből vagy anyai ösztönből – úgy döntene az anya, hogy megtartja a gyermeket, de az abortusz olcsóbb, gyorsabb „megoldásként” kínálkozik, meglehet, inkább azt választja. Nem éppen, hogy a szabad döntésétől fosztottuk meg azzal, hogy ezt az opciót anyagilag kívánatosabbá tettük annál, amit egyébként szíve szerint választott volna?

abortusz
Nem egyszerű igazságot tenni, de…
Állítom, hogy az igazán szabad döntést és az élet védelmét egyszerre nem a törvényi kereteken és a társadalmi vitákon keresztül lehet megvalósítani, hanem csak segítségnyújtással.
Mondhatni, ebben a kérdésben sem az életvédőknek, sem a fekete ruhásoknak nem volt igaza (hiszen mindkét oldal a törvényi változtatásról vitázott), hanem annak, aki csöndben maradt, és inkább segíteni próbált. Magyarországon például lényegében évtizedek óta változatlan volt az abortusz szabályozása, az abortuszok száma az utóbbi 6 évben mégis éves szinten 10 ezerrel, 30 ezer körülire esett vissza. Ebben – sok más tényező mellett – valószínűleg az játssza a fő szerepet, hogy a családtámogatási rendszer reformja kívánatosabbá teszi a magzat megtartását. A tanulság ebből az, hogy az abortusz szabályozása helyett sokkal inkább az ösztönzési rendszeren keresztül lehet hatni a családokra ebben a kérdésben.

Emlékezzünk csak vissza arra, amit a Ratkó-korszakról tanultunk! Rákosi alatt hiába vezették be hazánkban az abortusz teljes tilalmát, ez a népességben csak rövid távon hagyott nyomot, hosszú távon elmúlt minden demográfiai hatása. Ha valaki ebben kételkedik, csak nézzen rá Magyarország korfájára, és keresse meg, hová tűntek a Ratkó-dédunokák!

Hallgassunk az egyház iránymutatására!
A lengyel abortusztilalom ügye tehát elbukott. A törvényjavaslatot a tiltakozások hatására be sem merte terjeszteni a kormány. Az egyház és az életvédők azonban egyáltalán nem szenvedtek vereséget. Sőt! Értékes tapasztalatot szereztek, amelyből mindannyian sokat tanulhatunk.
A Katolikus Egyház társadalmi tanításában olvashatjuk: az abortusz egyfajta életellenes szemlélet elterjedéséhez vezet, elítélendő bűn, súlyos erkölcsi rendezetlenség és távolról sem jog. Értelmezésem szerint tehát az a felvetés, hogy jogi úton kellene betiltani az abortuszt, önmagában problémás volt. Főleg annak tükrében, hogy az egyház szerint „a születendő gyermekek számának meghatározása elidegeníthetetlen jog”, kizárólag a szülőkre tartozik. „A közhatalom beavatkozása a pároknak ebbe a hatáskörébe – megfelelő információkkal – kizárólag a személyek tiszteletének és a házaspárok szabadságának figyelembevételével történhet”.
Tehát amellett, hogy az egyház szigorúan elutasítja az abortuszt, „mint morálisan megengedhetetlen eszközt”, ezt sokkal inkább (erkölcsi) útmutatásként, mint jogi kényszerként képzeli el. A lengyel eset pedig nagyszerűen bemutatja, miért: nem az államnak kell nemet mondania rá, hanem az egyénnek, különben – ahogy Lengyelországban is – az abortusz, mint szomorú társadalmi jelenség, megmarad. Sőt akár a társadalmi támogatottságát is növelni tudja. ■

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on LinkedIn

Hozzászólások

Comments are closed.