A párkapcsolatról, személyes tapasztalataim alapján

A párkapcsolatról, személyes tapasztalataim alapján

Hozzám érkezett a megtisztelő felkérés, hogy ezt a cikket megírjam. No, nem mintha én lennék a nagy randiguru, vagy megboldogult legény-koromban én lettem volna a legnagyobb csajozógép, de igaz, hogy mielőtt a feleségemet megismertem és megkértem a kezét, addig a koedukált iskolák és a sok-sok közösségi élet gyümölcsét élvezve gyakran próbálgattam szárnyaimat a lányok körében. Rádiós műsorvezetőként pedig a párkapcsolatokról készült előadás-sorozatunkban számos párral volt szerencsém beszélgetni, ami sok élethelyzetbe nyújtott betekintést.
Eddigi felismeréseim szerint az emberi élet minden korszakának megvannak az adott lehetőségei, előnyei, hátrányai, ha egy párkapcsolatba szeretnénk vágni a fejszénket.

Kamaszként, amikor már nem gyermek az ember (gondolok itt azokra, akik már túl vannak a hajhúzogatós, fogócskázós korszakon), lehetősége van még a laza „csajozásra”, „pasizásra”.

Mielőtt bárki megbotránkozna, itt nem a léha könnyűvérűségre gondolok, a felszínes, mindenkivel kavarok magatartásra, hanem egy fokozottabb, intenzívebb ismerkedésre, kisebb extrákkal fűszerezve. Például ha két ember már-már feltűnően keresi egymás társaságát, bulikon érdekes módon többet táncolnak egymással, mint a többiekkel, valahogy mindig egymás mellé huppannak le, és olykor még némi testi kontakt is tetten érhető náluk. A lány nagyokat nevet a fiú poénjain, a fiú pedig elemében van és szórja a vicceket, miközben néha igazít egyet a séróján. Ezekben a pillanatokban hevesebb a szívverés, kis arcpír is megjelenik, és felélénkül a test, mintha egy koffeindózist kapott volna a szervezet. Ez még messze nem párkapcsolat, csak csajozás és pasizás. Nem feltétlen két ember között létezik az ilyen, vannak a népszerűbb egyedek is, akiket körülleng az ellentétes nem koszorúja. Amikor a srácot állják körbe a lányok, és kórusban értékelik hangos kacajjal a srác poénjait vagy tetteit, és fordítva: a szépséges ifjú hölgyet dongják körül a fiúk, és remélik, hogy egyszer valamelyikük célhoz is ér.

Nem bűn ez, hanem egy szuper korszak sajátja, amit kamaszkornak hívunk.

Fokozottabb lélekjelenlét, ami akár egy sikeres randi meghíváshoz-elfogadáshoz is vezethet, ami persze még mindig nem párkapcsolat, csak csajozás vagy pasizás, egyszóval lazázás. (Fiúknak halkan megsúgom: ebben a korban, ha népszerű szeretnél lenni, legyen jó a humorod, legyél izmos, illatos, és lehetőleg táncolj jól. A csajozáshoz ennyi bőven elég, a párkapcsolathoz persze már korántsem. Elnézést kérek mindenkitől, akinek ez nem tetszik, de én, ha tinilányok panaszát hallottam, akkor ezeket hangsúlyozták…) De alapszabály, hogy minden kamasz nagyon érzékeny, nem csak te! Ha azt látod, hogy valaki odavan érted, de neked nem igazán jön be, ne hülyítsd, ne tápláld a lángját fölöslegesen, inkább szép csendben jelezd, vagy légy passzív, de ok nélkül ne fűtsd szegényt! Egyrészt mert ez neked se esne jól, másrészt pedig, mert jól megnézheted magad, ha majd ellened fúj a lelkiismereted és mindenki más is, mert azok a könnyek literszámra miattad ömlenek!shutterstock_57528079-1
Az igazán komoly párkapcsolatok a kamaszkor végeztével a felnőttkorban jelentkeznek általában az embernél. Gyorsan hozzá kell tennem, hogy tisztelet a gyakori kivételnek! Találkoztam olyan párral is, akik az óvodában ismerték meg egymást három- illetve négyéves korukban, és húsz évre rá össze is házasodtak. Csak azért is írtam inkább a felnőttkort, hogyha épp egy tinédzser olvasóm idáig kitartott, ne essen kétségbe, ha az a gyönyörű lány vagy az a csúcspasi összetörte a szívét, és úgy érzi nincs tovább. (De hidd el, van tovább, sőt! Egyáltalán nem árt az, ha az embert legalább egyszer jól pofára ejtik, annál jobban együtt tudsz majd érezni a lányoddal, fiaddal, ha vele is megtörténik.) De tény, hogy az esetek többségében felnőttként a legjobb, legideálisabb a párkapcsolat mélyvizeire evezni.

Nekem 25 évesen esett le a tantusz, hogy ki kell nekem. Addig lázadó korszakaim sok zsákutcába irányítottak.

Nálam ekkor kezdődött el a felnőttkor, addigra nőtt be a fejem lágya. Addigra tisztult le bennem a kép, hogy számomra a csajozáson, a csinos felszínen túl, mi az, ami fontos egy nőben. A hite, értékrendje, gondolkodásmódja, az elvei, Istenről, a családról, a hazáról alkotott képe lehetőleg, ha nem is pont úgy, de legalább közel álljon az enyémhez. Bennem ez ekkor tisztult le, negyed évszázados fejjel. Az már a Jóisten gondviselő szeretete volt, hogy az utamba irányított egy régi ismerőst. Egy, még a gimnáziumban megismert lányt, akit nemcsak, hogy abból a fából faragták, mint engem, de méghozzá gyönyörű is, ami nem hátrány! Két és fél év együttjárás után össze is házasodtunk. Szerencsések vagyunk, mert őt is hasonlóan sok kudarc érte korábban, de ez csak kikristályosította az igényeit, tudta már pontosan azt, hogy mi ahghjgz, ami nem kell neki és mi az, ami igen. Istennek hála, én pont belefértem a képbe!

Ha a laza randikon túl rátalál az ember olyasvalakire, aki mellett van esély a közös útra, akiben, úgymond, van fantázia, van lehetőség arra, hogy hosszú távon, házasságban is együtt lehessen élni, azzal érdemes párkapcsolatot építeni. Akiben nem látod a lehetséges leendő férjedet, feleségedet, felesleges mellette az időt tölteni. Csak lopod az ő és a saját idődet is! Facebook-üzenőfalas okosság, olcsó közhely, hogy „ne azzal lépj frigyre, akivel le tudnád élni az életed, hanem azzal, aki nélkül nem”, de azért igazság van benne. Legyél igényes, törekedj a lehető legjobbra, ne köss kompromisszumot! Végül is csak? a hátralévő életedről és a gyermekeid testi-lelki egészségéről van szó!

Ne essen kétségbe az, aki pedig már ott tart, hogy jócskán benne van a felnőttkorban, de még mindig nem bukkant fel a nagy Ő.

Tudom, név nélkül a példa nem sokat ér, de szerénységük titoktartásra kötelez: Szóval volt szerencsém egy házaspárhoz, ahol a férfi negyvenes éveit taposta már, a lány pedig harmincas évei derekán is túl volt, amikor találkoztak egymással. Azt, hogy keresztényként szüzességüket megőrizve várták az igazit már nemcsak a világi kollégák, hanem lassan már a szintén hívő családjuk sem nézte jó szemmel. De külön-külön mindketten buzgón imádkoztak, sőt bizniszt is kötöttek az Istennel: minden nehézségüket, terhüket felajánlották Jézusnak, csakhogy cserébe végre megtalálják egymást. Mígnem az egyiküknek egy új munkahely, másikuknak pedig az új kolléga érkezése meghozta az eredményt. Tudom, a mai világban azzal, hogy 28 évesen nősültem kivételesnek, nem átlagos életűnek mondhatom magam. Nem is nagyon szajkóznám tovább, de hiszem és tudom, hogy az imának nagyon nagy ereje van, és egy kis földi rásegítéssel, teszem azt: intenzívebb társasági élettel, közösségek keresésével, plébániai élettel, akár lelkigyakorlatokon való részvétellel vagy akár a táncházak, a keresztény bulik, mint például az Agapé-partysorozat (a Facebookon keress rá!) látogatásával csak révbe érhet az ember! Isten számára nincs lehetetlen!

Endrédy Gábor

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on LinkedIn

Hozzászólások

Comments are closed.