A terápia: Isten keresése

A terápia: Isten keresése

Nap mint nap szembesülünk alapvető problémákkal, ellentmondásokkal, feloldhatatlan ellentétekkel, melyekre – érezzük – nem vagyunk képesek válaszolni, melyeket nem vagyunk képesek megérteni. Egyet tehetünk, tehetnénk: Istennek ajánlhatjuk őket. Úgy tűnik azonban, nem is a gyógymódtól félünk leginkább, magát a gyógyszert tabusítjuk, dugjuk el vagy felejtjük el. Aki erről ír: Máthé Zsuzsa, a Kötelék blog történész főszerkesztője.

Ha kiüresedő kapcsolatainkat, meg nem született gyermekeinket, unokáinkat siratjuk, ha nemzetünket és Európát temetjük és idegen kultúrák leigázásától féltjük, nem mulaszthatjuk el feltenni magunknak a kérdést: miért gondoltuk, hogyan is hihettük azt, hogy Isten nélkül élhetünk?

Ecce homo, 2017. Dörzsöljük meg a szemünket, és nézzünk szét magunk körül, majd merevítsük ki egy pillanatara a képet. Mit látunk, ha önmagunkat, családjainkat, lakó- vagy munkahelyi közösségeinket, országunkat és ezt a mi öregedő szépségünket, Európát pásztázzuk? Olyan problémák tömege mindenütt, amelyekre nincsenek valódi megoldást hozó válaszaink.

Képtalálat a következőre: „magyarország korfája 2016”

A gyermekvállalás a fennmaradásunkat veszélyeztető mértékűre csökkent, gyermekeink többségének nincs és nem is lesz testvére, a házasságkötések száma drasztikus mértékben esett vissza, ami megköttetik, az is javarészt felbomlik. Az idősek, betegek sokszor magukra hagyottan, intézményekben tengetik életüket. Emberi kapcsolataink minősége is megváltozott, és sajnos nem a jó irányba, a kölcsönös megbecsülés, az udvariasság és az alázat kiveszőben lévő normák. Számtalan nagy múltú, tagjaiért és másokért felelősséget vállaló közösség esett szét vagy küszködik napról napra a létéért, a helyüket átvevők többsége pedig jobbára csak szórakozást, kellemes időtöltést kínál. És e tendenciák mögött ott állunk mi, magunk, telefonjainkat markolva, élményeket hajszolva, de sokszor elmagányosodva, kiszolgáltatva és valami fájó hiánnyal a lelkünkben.

Dopamin-függőség és az Y-generáció

Miközben a világ a bugyuta rajzfilmektől kezdve a reklámokon át a kortárs magas kultúra alkotásain keresztül mindegyre arról beszél nekünk, hogy minden elérhető, ha én akarom, ha én megküzdök érte, ha én hiszek önmagamban. Egyéni teljesítőképesség van, de szó sem esik a kegyelemről. Jól van ez így? Nem hiányzik valaki a villódzó képekről, a könyvek lapjairól, a zeneművek hangjegyei közül?

Istent mintha észrevétlen kitessékeltük volna az életünkből.  És nemcsak azok, akik neveltetésükből fakadóan hírét sem hallották, vagy ha igen, gúny tárgyává tették előttük a létezését, s nem is csak azok, akik valamely hangzatos ideológia zászlaja alatt tudatosan harcolnak ellene. Mi magunk is, akik papíron még talán kereszténynek valljuk magunkat. A nyelvünk is mutatja e változást, kikoptak az Istennek fenntartott szavaink: imádunk sok mindent, különleges ételt vagy futócipőt, csak épp nem Őt. Ünnepeinket átadtuk a kereskedelem diktálta üzeneteknek, „Áldott Húsvétot!” kívánva a szomszédnak már mi is úgy érezzük, hogy valahogy kínosak, mesterkéltek, „szektásak” vagyunk. És vajon hányszor mondjuk ki odahaza, családi körben Jézus nevét, beszélgetünk-e róla, keressük-e az útmutatását nehézségeink közepette? Hányszor vesszük le a könyvespolcon porosodó Bibliát és elmegyünk-e templomainkba, keressük-e a találkozást az Istennel imádságban, szentségekben? És megfogjuk-e gyermekeink kezét, hogy megismerhessék Őt? Arról már nem is szólva, hogy missziós feladataink is akadnának bőven – de vajon szavainkkal, tetteinkkel vagy mulasztásainkkal milyen képet festünk Krisztus egyházáról?

Közeledik a Húsvét!

“Hazám, keresztény Európa”

Ha kiüresedő kapcsolatainkat, meg nem született gyermekeinket, unokáinkat siratjuk, ha nemzetünket és Európát temetjük és idegen kultúrák leigázásától féltjük, nem mulaszthatjuk el feltenni magunknak a kérdést: miért gondoltuk, hogyan is hihettük azt, hogy Isten nélkül élhetünk? Hiába minden jószándékú igyekezet, társadalommérnökök, pszichológusok, coachok, mediátorok és vajákosok hada, de hiába a sok anyagi ráfordítás is: amíg Istent nem engedjük be újra a közbeszédbe, a közösségeinkbe, a mindennapjainkba és a szívünkbe, s ha a jézusi tanítás nem válik társadalmi szinten is követendő viselkedési móddá, lényeg nem változik. De ha elindulunk Felé és Hozzá kötődünk, minden más kötelékünk is erősebb lehet. Ne engedjük kiüresedni azt a kapcsolatot, ami minden igazi örömünk forrása és megpróbáltatásainkban valódi menedéket jelenthet. A terápia mindannyiunk számára ugyanaz: Isten állhatatos keresése. A sebességi fokozat, az utak kanyargása sokféle lehet, de az irány adott.

Köszönjük, ha megosztod a Facebookon!

Ha még nem tetted, lájkold itt oldalunkat!

Töltsd ki kérdőívünket, és nyerj vacsorautalványt!

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on LinkedIn

Hozzászólások

Comments are closed.